Tóparton járva mindíg látom a vízből kikandikáló, még meglévő forrásmészkő szirtecskét.  A források vizében oldott karbonát a szabad levegőre jutva forrásmészkő padokat, szirteket, szikladarabokat alkotott. (Az évszázadok során sok szirtet elbányásztak, alig maradt a parton forrásmészkő. Az egykor feltörő hévizek kürtői, a barlangok üregeki, falukon az egykori képződménye is régen megritkultak.) Az új képletben, vagyis a forrásmészkőben sokszor jól látszik a forrás partjára települt, de megkövült nádszál. A tó medréből felágaskodó szirten gyakran vadréce ül, leginkább magányos gácsér. Koppenhága közelében a tengerből kiálló szirt szirén szobra jut eszembe. "Koppenhágában járva természetesen nem hagyhatjuk ki a város jelképévé vált, sziklákon üldögélő Kis szirént - Den Lille Havfrue. A szobor 1913-ban került ide, H. E. Eriksen alkotása. Andersen mesében örökítette meg azt a dán mondát, amely szerint egy sellő, hogy szerelmével -egy emberrel- maradhasson, vállalta az emberi létet, annak minden fájdalmával." " Amúgy az emberős sziklává válása nem példátlan jelenetsor ..... sóbálvány...  Kérdés, hogy ez a bibliai sziklává válás összevethető-e az Atlaszéval?" Szent Ágoston azt mondja, tegnap este akadtam szavai nyomára: a háború, a szenvedés, a küzdelem mind, rendszerszerűségében, a társadalom átváltozásának és ezáltal fennmaradásának eszköze. Aggasztanak az egyéni átváltozások. Nem azért mert az ember nem változhatna meg, nem alakulhatna át teljes egészében. Hiszen Szent Ágoston is császári rétor (kormány szóvívő) volt, majd katolikus püspökké lett. Holott udvari szónokként, a korábban kifejéesztett szónoki képessége folytán az erősödő katulicizmus kiegyensúlyozása (vissszaszorítása) volt a feladata, majd áttért és püspökségig vitte. Nem, nem ez aggaszt, megértem ha valaki valamilyen, leginkább tarumatikus hatásra megváltozik, bár vannak bőven, egyéni érdekeik miatt állandó világnézeti köpönyegforgatók. Ez utóbbiak gyorsan felveszik azt az alakot, amit a korszellem díjaz. Azt hirdetik amiről a falka naponta vonít, oda utaznak, vagy legalábbis oda vágyakoznak ahová politikailag divatos (korábban Svácj, majd Erdély). Az ilyen átváltozók a hajók rágcsálóinak érzékével abba a padsorba ülnek át, ahol úgy érzik, van élet a hajótörést követően is, ott gépészkednek, ahol az erősebbek vélt mozdony húz, azt a nótát éneklik teli tüdőből, amelynek szövegét nyugati utazásaik idejében még nem tudták, vagy nem akarták tudni. Ezek emberi igazodási törekvések, ilyen az ember. A teljes átalakulás is érthető, ha nem is igazolható, csak legalább kisebb lármával történne (akkor meg minek?). A kővé válás folyamata aggaszt igazából, amikor emberek talán valamilyen régi, kora gyermekkori, vagy akár aktuális okok miatt, a korábban talán gazdagabb, vidámabb lelkiviláguk és tesük elkezd kővé válni. Amikor a leki kiüresedés, a szertetlenség, a testi, lelki merevség, a kőszívűség kezd kiüllepedni testünk burka körül, úgy ahogy a meszes forrás vizéből felépül a forrásmészkő. Egy korábban hajlékony nádszálra az érdes, horzsokkal tűzdelt, idővel porlékonnyá váló rideg anyag telepszik. Mi lesz a kőszívű emberek fiaival? Jókai szerint az anya révén lesz azért szép, csaknem teljes életük. Csak ne történjen baleset, csak ne legyen lehúzó mélység a közvetlen közelükben, a többi talán rajtuk áll.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.