Véresen végződött a sas és a ludak afférja, durván, kegyetlenül. A történetnek van folytatása, nem akartam egy részben megírni, mert túl sok volt az esemény. Egy forgatókönyv író, az én fantáziám sem tudta volna úgy komponálni a dolgokat, ahogy megtörtént, ahogy én láttam.  Íme:

Viszont kis idő múltán sikeres volt a sas, fogott egy fiatal nagy liliket, amely elképesztő életerőről tett tanúbizonyságot. Csak erős idegzetűeknek, csak annak, aki elfogadja a létért való küzdelem valóságát.

Reggel volt, a sas éhes volt, lehet, hogy már két napja nem evett és a ludak ezrei még mindig ott tartózkodtak a kétszáz hektáros havas tómederben. Az első sikertelen vadászat után a sas laposíven felkörözött, majd visszabukva egy újabb libára vetette magát. A támadó azonnal fogást talált a fiatal nagyliliken, amely kifeszített nyakkal, áramvonalas testtel szárnyalt. Rossz irányt választott, mint előző társa, de ő már egyenest a sas, közel ember tenyér nagyságú markába csapódott.  Amikor először gyűrte le a hóra a sas, pár perces szorítás és tolltépés után a sas leugrott róla és a liba meglehetősen életerősen kezdett odébb igyekezni. Futásnak már azért nem nevezném, de ütemesen távolodott a sastól: szétvett szárnyakkal, fojtott gágogással, a havon meghengergőzve menekült. Aztán, mikor vagy ötven méterre volt, akkor ismét utána vetette magát az immatur (még nem teljesen öreg korú, két-három éves) sas és a levegőbe is felugró libát most már simán gyűrte le ismét. Megint tolltépés, percekig tartó szorítás, aztán a sas ismét leugrott róla. A fiatal lilik, ekkor már nem tudott felkelni, csak a fejét tartotta bágyadtan…, majd szép lassan azt is letette a hóra. Érdekes, hogy a sas ezután nem ment oda, hanem észrevett a tó túloldalán (tőlem a megfigyelőtől ellentétes oldalon) egy másik elkülönült libát a hómezőn. Erre repült rá, de két sikertelen fordulat után a liba végül is elszállt, a sas pedig kifáradva leült ott a hóra. Az imént leterített liba mellett bámulatosan gyorsan jelentek meg a dolmányos varjak.... Az ekkor még mindig sok ezernyi liba érthető izgalommal és hangerővel zsinatolt, gondolom, sokáig a megölt társuk okozta sokk hatása alatt voltak. Ahogy én is.

A sas, amíg még ott voltam, rá se hederített az általa elejtett fiatal libára...gondolom, később azért visszament lakmározni, nem csak a gyilkolás öröméért fárasztotta magát...  Így történt, tanúim is vannak, a dományos varjak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.