Meséinkben az állatkirályokat, madárkirályokat a mesehős jószívűségével kötelezi le: megosztja velük ételét, bajból kisegíti őket, vagy kérő rimánkodásukra eláll a szándékától (vadászat, halászat): Egyik mese szerint a "kácsa királya" imígyen szólítja meg a  célbavevő vadászt: "Ne lőjj meg, fönségös királyfi, két kis fiókom van otthon, azok magha'nának éhön, ha nem hordok nekik önni valót". Másik változat: "Ne lőjj meg engem vadász, nem vagyok vadréce: a nagy isten küldöttje vagyok a nagy király nagy leányának kegyeltje vagyok." A megmentett, megsegített lény ezek után vagy társul szegődik a mesehőshöz, vagy bűvös szert ajándékoznak neki, nyilat, sípot, kürtöt (hogyha baj van, azt megfújja), gyűrűt (melynek az ujján való megforgatására jön meg a hirtelen segítség), néhány szál toll, szőr, halpénz, amelyekkel utasítás szerint kell elbánni. A mesehőst ezen bűbájos szerek emelik ki a bajból, segítik szándéka kiviteléhez, vagy célba juttatnak. A veszélyes pillanatban, ami a bonyadalom csomója, az ő közbejöttükkel, közbelépésükkel megoldásnak indul, s a hős erkölcsi elégtételt nyer. Egy ősvilág osztó igazságának tényezői ők és eszerint mitoszoki alakok is, miként a fenti példából kitűnhet. (Móra cinege királya, kiskakas gyémánt félkrajcára.)

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.