Mondabeli erős láncot, nem láncot, selyem sodronyt a madarak nyálából, a macska lépésének neszéből, asszony szakállából, medve inából, hegynek gyökeréből sodortattak.

Az óizlandi Edda-mitoszokban Ódinn istennek "Két holló ül a vállán, és füleibe súgnak mindent, amit hallanak a világban. Huginn és Muninn nevök a hollóknak. Hajnalban hollóit szétküldi, szállják be az egész világot, früstökre megtérnek. Tőlük tud meg sokmindent."

Tóparton járunk vasárnap reggel és a fövenyes partszakasznál (ismét) kegyetlennek tűnő harcnak vagyunk szemtanúi. Bent a tó medrében, a föveny és a víz, találkozásnál egy fiatal láthatólag legyöngült, sérült viharsirály rogyadozik a sekély vízben. Távolról vesszük észre a beteg madarat, támadója hívja fel rá a figyelmet. Egy közeli óriási nyárfa csúcsáról dolmányos (szürke) varjú ereszkedik a sirály mellé, a varjú mozgást követve pillantjuk meg a beteges mozgású sirályt. A varjú landolás után, mindenféle várakozást, készülődést kiiktatva, vaskos csőrével, azonnal megtámadja a sirályt! Lehet, hogy ez nem is friss ütközet, úgy tűnik mintha ez egy ismételt támadás lenne, csak pihenőt tartott a varjú és most újra támadásba lendült. Erős csapásokat mér a  támolygó áldozatára, amelynek már csapzott, véres a háta is, egyik szárny ízülete is. A sirály csőrvágásokkal védekezik, elhárító tempói egyre csak haszontalanok, célt tévesztők. A gyengeségét gyorsan, vagy már korábban felismerő és azt kihasználó varjút fogyó erővel igyekszik távol tartani. A dolmányos varjú kíméletlenül csípi, csépeli a támolygó sirályt: igyekszik szó szerint kikezdeni a hátát. A perpatvart egy másik szürke is észreveszi, odaszáll. Már ketten forgatják a sirályt, egyre közelebb férkőzve hozzá, több és több, a teljes kikészítést okozó sérülést okoznak. Kíméletlenek, úgy viselkednek, mint sok más húsevők is, marcangolva ölnek. A ragadozók gyakran az alélt, de még élő, már menekülésre képtelen zsákmányukat, élve tépik szét, mit sem törődve annak haláltusájával. A fiatal  - a kialakuló időskorra jellemző, de még csak átmeneti tollazatot viselő - viharsirály most, utolsó erejét összeszedve a vízből kilábalva gyalogosan menekül. Hiába, a homokos fövenyen a varjak még fürgébben mozognak, mint előtte fél lábszárig a vízben. Üldözik áldozatukat, tempós ütésekkel gyengítik, mit sem törődnek távoli mentési próbálkozásunkkal. Hadonászásunk, kiáltozásunk. Mentési kísérletünk meg sem zavarja a varjakat buzgalmukban. Az iszappad biztonságában hóhérkodnak, a lerogyó áldozatot kivégzik. Már lakmároznak is a tetemen. A távolból további varjak érkeznek a koncra, nekik már csak a zsákmány elejtőivel kell megküzdeni a megszerzendő falatért.

Tóprton is sokan tudják, de azért felemlítem, hogy az finnek népi őseposza szerint tojáshéjon táncolunk. A világ keletkezésének finn mitoszában, ahogy más kultúrákban is gyakram, kezdetekben csak a víz volt, benne a szüléstől gyötrődő Ilmatár ki a széltől esett teherbe.

"Illant az idő sitve, perdült pár piciny pillnanat:

ím, egy réce repült arra, körbe keringve kutatta,

merre rakjon meleg fészket, hová építsen hajlékot."

A réce Ilmatár vízből kiálló térdére rakta hét tojását, amelyek legurultak, összetörtek.

"Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,

tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,

sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,

fehérjéből a tojásnak halvány hold keletkezett,

tojás tarka foltjából csupa csillag lett az égen,

tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben."

A mitoszok nagy hányada oknyomozó (teremtés eredete, a világ berendezés folyamata, emberi viszonyok kialkításának krónikája). Más részük örök érvényű lépdákat felmutató (hősies küzdelem, bűn és erény, büntetés és jutalom), egyben oktató funkciót is betöltő történet fűzérek. A küzdelem, erények és bűnök hősei, illetőleg az elbukottak figurái gyakran névadói madaraknak is. Ilyen Picus, Perdix, Cygnus, Nisus és a többiek.

Meséinkben az állatkirályokat, madárkirályokat a mesehős jószívűségével kötelezi le: megosztja velük ételét, bajból kisegíti őket, vagy kérő rimánkodásukra eláll a szándékától (vadászat, halászat): Egyik mese szerint a "kácsa királya" imígyen szólítja meg a  célbavevő vadászt: "Ne lőjj meg, fönségös királyfi, két kis fiókom van otthon, azok magha'nának éhön, ha nem hordok nekik önni valót". Másik változat: "Ne lőjj meg engem vadász, nem vagyok vadréce: a nagy isten küldöttje vagyok a nagy király nagy leányának kegyeltje vagyok." A megmentett, megsegített lény ezek után vagy társul szegődik a mesehőshöz, vagy bűvös szert ajándékoznak neki, nyilat, sípot, kürtöt (hogyha baj van, azt megfújja), gyűrűt (melynek az ujján való megforgatására jön meg a hirtelen segítség), néhány szál toll, szőr, halpénz, amelyekkel utasítás szerint kell elbánni. A mesehőst ezen bűbájos szerek emelik ki a bajból, segítik szándéka kiviteléhez, vagy célba juttatnak. A veszélyes pillanatban, ami a bonyadalom csomója, az ő közbejöttükkel, közbelépésükkel megoldásnak indul, s a hős erkölcsi elégtételt nyer. Egy ősvilág osztó igazságának tényezői ők és eszerint mitoszoki alakok is, miként a fenti példából kitűnhet. (Móra cinege királya, kiskakas gyémánt félkrajcára.)

Tóparton körbejárva egyszerre látjuk a civilizáció és a természet megnyilvánulásait. Megfigyelhetjük a gondosan ápolt tóparti villák kertjeit és szép épületit, a kastélypark gyönyürű fáit, majd néhány kilóméterrel odébb az ártéri- és láperdő télen is vadonnak tűnő rengetegét. Megakad a szem az okos tervek és gondos kezek nyomán kialakított parkon rendezett képén de szemet szúr a szűk szeműek durva lábanyoma a beszakadt padon, a lerombolt korlátokon, a kiborított szemétkupacokon.

Tóparton járva a sokszor eszembe jut az Őreg-tó testének kettőssége. Természet és emberi kultúra, törvény, szokás? Nem, fordítva. Emberi kultúra, szokásjog és a természet találkozása, ötvözete? Északon, a vár és maga a város, emberi kultúra, délen a természeti környezet, madarak, január elsején még tízezer vadlúd. A hirtelen befagyott tó jegén délutánonként a hétvégétől ezer és ezer ember korcsolyázik és többen sárkány vitorlával vontatják magukat, a vadlibák meg kiszorulnak a tóról. Ma pirkadatkor már csak ezer liba éjszakázott a tófarokban, feltehetően a sötétedés utáni érkezők, a tízezres tömeg kiszorult az emberek által elfoglat tómederből. A természet visszavonul.

Sárgahomlokú amazonpapagáj (Amazona ochrocephala)

Pepe egy sárgahomlokú amazon papagáj.Tanulékony egy madár, egyre több hangot képes utánozni. Köszön, jóreggelt kíván. Ugat mint egy kutya, morog, kukorékol, kotkodácsol. Szépen fütyöl! A jó zenét különösen kedveli, ha ilyet hall, ő is dalolni kezd. Kedvene a Carmina Burana, de szerette hallgtni a Megasztár közvetítéseit is. Fási Ádám hagjának hallatán hallgat mint a csuka. Szereti az embereket, különösen a gazdájája válán szert üldögélni.

Tóparton a befagyott fagymentes lagúnáinak szárcsáit figyeljük. Igazi vízi madark, ritkán jönnek ki a szárazföldre, vagy ilyenkor télen a jégre. Most megteszik, fura púpos háttal, kacsázzó-kaszáló járással mozognak a a jeges havon. Erről a képről jut eszembe: Több forrás tanúskodik arról, hogy a madarak komoly szerepet kaptak világteremtésről szóló mítoszokban. A közép és észak ázsiai népek mitológiájában, abban az időben, amikor még csak víz borít el mindent, a teremtő egy vízi madarat, bukó récét, búvárt stb. kér meg, vagy küld le a vizek aljára, hogy csőrében hozzon fel iszapot. A felszínre hozott iszapot a vízből kiemelkedő teknős páncélján terítik szét, így létesült a szárazföld.

Tóparton ma reggel apácaludat láttunk a sok ezer vetési lúd és nagylilik között. Fekete fehér kistestű, tömör formájú liba. Begye, nyaka, feje teteje fekete, arca fehér. Kis csőre és lába szintén feket. Hasa fehér, háta szürke, rövid kis farka, fekete. Anglia nyugati partjaira, Irórszágba, Normandiába repül teleni, lilikekkel, vetési ludakkal elkeveredő példányai hozzánk is eljutnak.

Tóparton, ahogy az egész városban óriási tűzijáték durrogás és rakétázás volt Szilveszter napján. Délután kezdődött, fokozódott estefele, az éjféli órákban csúcsosodott a zaj és fénykeltés. Ősi ösztön, amíg nem volt technika, nyolcvan éve még karikás ostorral csattogtak. Nem akarom túlhangsúlyozni a ludak ügyét, de ez a mai forduló, megfigyelés még nagyon fontos. Minden aggodalomra meg volt az ok, hogy ez a nagy hangzavar világgá zavarja a libákat. Szerencsére nem így történt. Új évi hajnalon még szürkülettel kimentem a tóhoz, a libák megszokott gyülekező helyére. Zsinatolás, a madarak gágogásának összemosódó moraja fogadott. A befolyó langyos víz lagúnáját és környékét a ludak tömege borította. "Az urbanizációval összefüggésben egyre nagyobb számú viselkedési alkalmazkodásra derült fény. Sok madárfaj esetében kimutatták például, hogy a városi állományok egyedei gyorsan adaptálódnak a számukra potenciálisan veszélyt jelentő emberek közelségéhez." (Egy korábbi bejegyzés, más összefüggésben, de szintén erről a jelenségről szólt.) Nagyon sok madár a vízen úszott, a ludak között hattyúk, a többiek a havon ültek. Bóbiskoltak, vagy fojtott gágogással kapcsolattartás történt. Több mint tízezer vadliba bent volt a tavon! Ahogy világosodott a vízről egyre jobban kihúzódtak a havas jégre, kicsit szétterült a tömeg, de ismét leültek a hóra. Időközben több ezer liba érkezett a Duna irányából, magasan jöttek, leereszkedtek, beszálltak a nagy tömegbe. Kirepülés egy órán keresztül alig, alig történt, csak néhány kóbor egyed, egy két tucat madár repült ki az óriás, egyre gyarapodó létszámú falkából, mert még újabb és újabb csapatok érkeztek. (Ezek feltehetően, a többiekkel ellentétben, nem bírták cérnával az éjszaki tűzijátékot, kirepültek a Dunára, a nagy zátonyokra és most érkeztek vissza.) Nyolc óra előtt néhány perccel "robbant fel" az óriási libacsapat, két nagy hullámzás és megtörtént a felszárnyalás, csaknem minden madár a levegőbe emelkedett. Ilyen esetben nagyon nehéz lehet ellenállni, a felrepülés kényszerének, a tömeg magával húzza az egyedeket. Azért van úgy, hogy néhány madár mégsem kap szárnyra, a vízen, vagy a földön marad. A felszárnyaló libák mintegy kétharmada kirepült a tóról, a maradók alacsonyan kört írnak le és visszaszálltak. A tízezernyi kirepülő kezdetben akár egy gomolygó massza indul meg a szokásos észak-nyugati irányba. Ebből az alaktalan förgetegből, tizenöt - harminc másodpercen belül megindul a csapatba rendeződés, fél és egy perc elteltével pedig már majdnem szabályos ékek, ferde sorok, vagy családi mérető három - hat fős rajok formálódnak ki. Utánuk távcsövezve, egy percen túl már csak szabályos alakzatokban látni a távolodó ludakat. Visszatekintve ismét a maradó libákra, átcsoportosultak, most a lagúnán maradó hattyúktól és récéktől távolabb, a keleti part közelében a jégen tömörülve pihentek.

Véresen végződött a sas és a ludak afférja, durván, kegyetlenül. A történetnek van folytatása, nem akartam egy részben megírni, mert túl sok volt az esemény. Egy forgatókönyv író, az én fantáziám sem tudta volna úgy komponálni a dolgokat, ahogy megtörtént, ahogy én láttam.  Íme:

Viszont kis idő múltán sikeres volt a sas, fogott egy fiatal nagy liliket, amely elképesztő életerőről tett tanúbizonyságot. Csak erős idegzetűeknek, csak annak, aki elfogadja a létért való küzdelem valóságát.

Reggel volt, a sas éhes volt, lehet, hogy már két napja nem evett és a ludak ezrei még mindig ott tartózkodtak a kétszáz hektáros havas tómederben. Az első sikertelen vadászat után a sas laposíven felkörözött, majd visszabukva egy újabb libára vetette magát. A támadó azonnal fogást talált a fiatal nagyliliken, amely kifeszített nyakkal, áramvonalas testtel szárnyalt. Rossz irányt választott, mint előző társa, de ő már egyenest a sas, közel ember tenyér nagyságú markába csapódott.  Amikor először gyűrte le a hóra a sas, pár perces szorítás és tolltépés után a sas leugrott róla és a liba meglehetősen életerősen kezdett odébb igyekezni. Futásnak már azért nem nevezném, de ütemesen távolodott a sastól: szétvett szárnyakkal, fojtott gágogással, a havon meghengergőzve menekült. Aztán, mikor vagy ötven méterre volt, akkor ismét utána vetette magát az immatur (még nem teljesen öreg korú, két-három éves) sas és a levegőbe is felugró libát most már simán gyűrte le ismét. Megint tolltépés, percekig tartó szorítás, aztán a sas ismét leugrott róla. A fiatal lilik, ekkor már nem tudott felkelni, csak a fejét tartotta bágyadtan…, majd szép lassan azt is letette a hóra. Érdekes, hogy a sas ezután nem ment oda, hanem észrevett a tó túloldalán (tőlem a megfigyelőtől ellentétes oldalon) egy másik elkülönült libát a hómezőn. Erre repült rá, de két sikertelen fordulat után a liba végül is elszállt, a sas pedig kifáradva leült ott a hóra. Az imént leterített liba mellett bámulatosan gyorsan jelentek meg a dolmányos varjak.... Az ekkor még mindig sok ezernyi liba érthető izgalommal és hangerővel zsinatolt, gondolom, sokáig a megölt társuk okozta sokk hatása alatt voltak. Ahogy én is.

A sas, amíg még ott voltam, rá se hederített az általa elejtett fiatal libára...gondolom, később azért visszament lakmározni, nem csak a gyilkolás öröméért fárasztotta magát...  Így történt, tanúim is vannak, a dományos varjak.

Az urbanizációval összefüggésben egyre nagyobb számú viselkedési alkalmazkodásra derült fény. Sok madárfaj esetében kimutatták például, hogy a városi állományok egyedei gyorsan adaptálódnak a számukra potenciálisan veszélyt jelentő emberek közelségéhez.

A városi rigók, verebek, szarkák jóval kisebb távolságra bevárják az embereket, mint a vidéki fajtársaik, amelyek ritkábban találkoznak környezetükben emberekkel.

A városban egyik napról a másikra új tápláléktípusok jelenhetnek meg a szállítási, csomagolási vagy szemétkezelési szokások megváltozásával, vagy éppen a parkok gondozási módszereinek átalakulásával. Egy városlakó állat számára tehát előnyt jelent, ha gyorsan ki tudja aknázni ezeket a felbukkanó lehetőségeket, ami esetenként csak akkor lehetséges, ha képes korábban nem használt viselkedési módok, például új táplálkozási technikák „innovációjára”.

Kísérletben a városi verebek következetesen sikeresebbek voltak, mint a vidéki madarak: gyakrabban oldották meg a feladatot, gyorsabban nyitották ki az etetőket, és így átlagosan hamarabb jutottak táplálékhoz. A kísérlet megerősítette, hogy a változatos városi környezet, egyfajta urbanizációs gradiens mentén, kedvez az itt élő állatok innovatív tulajdonságainak.

Elképzelhető, hogy a városi egyedek tanulás révén tesznek szert azokra a képességekre, amelyek javítják a probléma-megoldási képességüket, de az is lehetséges, hogy a sikeres egyedeknek kedvező szelekció miatt a városi populációk jobb innovatív képességű egyedekből állnak.

(Szöveg és kép: Liker András - Zsoldos Márton)

Tópartról az előzőekben bemutatott réti sas nevének eredete igen különös és időben messzire nyúlik vissza. Legkorábbról, 1590-ből adatolható neve a Tengeri sas keseliő, ami a latin Heliaeetus és a német Meeradler mintájára részfordítással alkotott elnevezés a magyar nyelvben. A német nyelv használta Meeradler tehát szintén a latin szó tükörfordítása, tengeri sas. A magyarban pedig annak idején még hozzá kapcsolták a keseliő, vagyis a keselyű részkifejezést is, utalva a madár hatalmas, keselyű szerű méretére. Valóban a legnagyobb méretű európai sas. Szárny fesztávolsága, szárny szélessége, testhossza, csőre vetekszik a barát, fakó keselyűk testméreteivel. A réti jelző a magyarban, a tengeri jelző a németben arra utal, hogy a folyamok, árterek, valamint tengerpartok mocsaras térségében él és nagyrészt halakkal, vízimadarakkal táplálkozik. Heliaeetus albicilla teljes névben az albicilla a fehérfarkút jelenti. A szaporodásra felkészült, harmadik éves réti sasok fehér farktollakat növesztenek. A szaporodásra kész, érett, vagyis adult egyedek már nagy távolságról jól megkülönböztethetőek a csak néhány éves, vagyis immattur, növendék példányoktól.

Nisus és Scylla átváltozási történetét Ovidius dolgozta fel a görög mitológiából, de Vergilius is utal rájuk Georgica című munkájában a madark időjós viselkedésénél.

Nisus Meagra királya, Alcathous várának ura, „kinek őszült a tiszteletet ébresztő haja közt, feje legtetejében bíbor szál csillant, mely uralmát biztosította.” Előre vetítem belőle lesz majd a tengeri sas, vagy más értelmezés szerint karvaly.

Minos krétai király (Zeus és Europé fia) ostromolta a görög partokon Alcathous „zengő” várát. (A kőfalakat a rádobott kavicsok pengetik, mert a legenda szerint a fal köve Apollón otthagyott, megkövült lantja.) Scylla, Nisus megarai király leánya, a várból figyelte a támadók vezérét Minost és egyoldalúan bele is szeretett. Azt véli, hogy jobb a várat ostrom nélkül megadni és elnyerni Minis szerelmét, mintsem véres védekezésbe bonyolódni. Alvó apja ősz hajából kivágta az egyetlen bíborpiros, a hatalmát adó hajszálát, hogy plátói szerelmének adja. Minos azonban a várat elfoglalva visszautasítja szerelmét, hajóival elvonulni készül, a lányt faképnél hagyja. Scylla ősz hajfürtrre emlékeztető madárrá (kócsag?) változva Minos hajója utána repül, de a hajtincsétől megszabadított apa, Nisus is madár lett, Ovidius szerint tengeri sas, Vergilius szerint pedig karvaly képében, örökké üldözi sebes röptével lányát.

A tópartról ma napfelkeltekor jó lehetőség kínálkozott a vadludak felszárnyalásának megfigyelésre. Amíg a kaputól kikecmeregtem a negyedórányi járásra lévő tóhoz, már ludak százai repültek el a fejem felett. A „tófarokhoz” igyekeztem, mert ez a városmagtól fekvő legtávolabbi terület, ahol az Által-ér és más források vize táplálja a tavat. A tó medencéjébe befolyó langyos víz lagúnáin két óriási falkában libák ezrei időztek. Rövid szemlélődés után, annak lehettem a szemtanúja, milyen az, amikor több ezer liba egyszerre felszárnyal. A fülnek, akár egy közelünkben elhaladó gyorsvonat hangja. A szemnek, mint a méhraj, seregély csapat együtt mozdulása. Az érkező rétisast nem vettem észre, csak akkor pillantottam meg, amikor már a támadásától felkavarodott ludak fölött siklott. A sas elöl gyorsan kitérő madarak azonnal szabad légteret biztosítottak a náluk háromszor nagyobb sasnak. A nagy igyekezetben azonnal kitűnt egy liba leszakadása a többiektől. A sas ezt a madarat vette üldözőbe. A támadó korábbi sikló repülésből átváltott aktív szárnyalásba. Muris, ha egy lepedő szélességű szárnyakkal rendelkező madár így igyekszik nagyon előre. A ragadozó most már határozottan üldözte a társaihoz képest bágyatagon repülő gúnárt. A liba lassúság lehet, hogy csak megzavarodottságból eredt, mert, némi kóválygás, tévelygés után, láthatóan egyre gyorsult.  Figyelmetlen volt a megtámadott, ezért maradt el a tömegtől? Erről talán nem beszélhetünk, hiszen ezer és ezer éber őrszem vigyázta a biztonságot. A nagy sas jelenlétére minden madár felszárnyalt, a célpont is. Lehet, hogy automatikusan cselekedett, nem látta a közvetlen veszélyt, mozdult a többiekkel, de nem tudta melyik irányba induljon? Talán a nagy tömegből mindig lehet egy két méla madár, amely pontosan a karmok irányába menekül? Nos, az üldözés folytatódott, a támadott és a támadó különvált. A csapattól való leválás, leválasztás az üldöző célját szolgálja. A liba belendült, menekülési kanyart tett. Ezt a manővert a sas már nehezebben hajtotta végre. A kiszemelt áldozat előnyhöz jutott, de a sas a nyomában. Ismételt gyors irányváltás, ez már oly mértékben fokozta a gúnár előnyét, hogy a sas érzékelve célpontjának életképességét, felhagyott a további üldözéssel. A réti sas ugyanis nem egy sebesen repülő ragadozó. Nem kellően fordulékony, igazi hajszára, vagyis üldözéses vadászatra alig alkalmas. A nagy vízi vad csapatokat követi és azokat reggelente rendszeres rárepüléssel ellenőrzi. A reggelnek, vagy a napközbeni pihenő időnek jelentősége van, azonos helyen ekkor van együtt sok madár.  A rétisas az éjszakára, vagy déli ivásra, szunyókálásra nagy tömegbe összeverődő madártömeget vizsgálja. Vadászati stratégiája szerint a sérült, gyenge, röpképtelen, nehezen mozgó madarakat keresi. Érkezésekor minden egészséges egyed felszárnyal. Az úszva, futva, vergődve menekülő példányokból, vagy zavarodottságában karma közé siető egyedekből választja ki áldozatát, amihez lomha röpte, de erős karma, óriási termete már elegendőnek bizonyul. Nem mindig.

Tóparton járva mindíg látom a vízből kikandikáló, még meglévő forrásmészkő szirtecskét.  A források vizében oldott karbonát a szabad levegőre jutva forrásmészkő padokat, szirteket, szikladarabokat alkotott. (Az évszázadok során sok szirtet elbányásztak, alig maradt a parton forrásmészkő. Az egykor feltörő hévizek kürtői, a barlangok üregeki, falukon az egykori képződménye is régen megritkultak.) Az új képletben, vagyis a forrásmészkőben sokszor jól látszik a forrás partjára települt, de megkövült nádszál. A tó medréből felágaskodó szirten gyakran vadréce ül, leginkább magányos gácsér. Koppenhága közelében a tengerből kiálló szirt szirén szobra jut eszembe. "Koppenhágában járva természetesen nem hagyhatjuk ki a város jelképévé vált, sziklákon üldögélő Kis szirént - Den Lille Havfrue. A szobor 1913-ban került ide, H. E. Eriksen alkotása. Andersen mesében örökítette meg azt a dán mondát, amely szerint egy sellő, hogy szerelmével -egy emberrel- maradhasson, vállalta az emberi létet, annak minden fájdalmával." " Amúgy az emberős sziklává válása nem példátlan jelenetsor ..... sóbálvány...  Kérdés, hogy ez a bibliai sziklává válás összevethető-e az Atlaszéval?" Szent Ágoston azt mondja, tegnap este akadtam szavai nyomára: a háború, a szenvedés, a küzdelem mind, rendszerszerűségében, a társadalom átváltozásának és ezáltal fennmaradásának eszköze. Aggasztanak az egyéni átváltozások. Nem azért mert az ember nem változhatna meg, nem alakulhatna át teljes egészében. Hiszen Szent Ágoston is császári rétor (kormány szóvívő) volt, majd katolikus püspökké lett. Holott udvari szónokként, a korábban kifejéesztett szónoki képessége folytán az erősödő katulicizmus kiegyensúlyozása (vissszaszorítása) volt a feladata, majd áttért és püspökségig vitte. Nem, nem ez aggaszt, megértem ha valaki valamilyen, leginkább tarumatikus hatásra megváltozik, bár vannak bőven, egyéni érdekeik miatt állandó világnézeti köpönyegforgatók. Ez utóbbiak gyorsan felveszik azt az alakot, amit a korszellem díjaz. Azt hirdetik amiről a falka naponta vonít, oda utaznak, vagy legalábbis oda vágyakoznak ahová politikailag divatos (korábban Svácj, majd Erdély). Az ilyen átváltozók a hajók rágcsálóinak érzékével abba a padsorba ülnek át, ahol úgy érzik, van élet a hajótörést követően is, ott gépészkednek, ahol az erősebbek vélt mozdony húz, azt a nótát éneklik teli tüdőből, amelynek szövegét nyugati utazásaik idejében még nem tudták, vagy nem akarták tudni. Ezek emberi igazodási törekvések, ilyen az ember. A teljes átalakulás is érthető, ha nem is igazolható, csak legalább kisebb lármával történne (akkor meg minek?). A kővé válás folyamata aggaszt igazából, amikor emberek talán valamilyen régi, kora gyermekkori, vagy akár aktuális okok miatt, a korábban talán gazdagabb, vidámabb lelkiviláguk és tesük elkezd kővé válni. Amikor a leki kiüresedés, a szertetlenség, a testi, lelki merevség, a kőszívűség kezd kiüllepedni testünk burka körül, úgy ahogy a meszes forrás vizéből felépül a forrásmészkő. Egy korábban hajlékony nádszálra az érdes, horzsokkal tűzdelt, idővel porlékonnyá váló rideg anyag telepszik. Mi lesz a kőszívű emberek fiaival? Jókai szerint az anya révén lesz azért szép, csaknem teljes életük. Csak ne történjen baleset, csak ne legyen lehúzó mélység a közvetlen közelükben, a többi talán rajtuk áll.

Cincinatus a római köztársaság arisztokratája és politikusa volt, az egyszerűség és tisztességeség megtestesítője. Kr. ie 458 Tiberisen túl, egy rozzant kunyhóban lakott és zsebkendőnyi földet művelt, miután egy családi ügy miatt minden vagyonát elveszítette. Róma ellenségeinek elűzáse érdekében ideiglenesen diktátorrá nevezte ki. Tizennégy nap elteltével sikerült visszaverni a támadókat, de Cincinatus nem élt vissza hatalmával, dolga végeztével, a köztársaság megvédése után visszadta hatalmát.

Tópartról nagyszerűen elérhető a közeli Komárom termál medencéje, amiben 36 fokos melegvíz, gyógyvíz van. Kénes forró (büdös) fürdő jól lazítja az izmokat, izületeket és a vérkeringést pezsgésbe hozza, amihez a nép hangja is hozzájárul. A fürdő vendégeinek egy része kényszeres beszédben szenved. Sokan nem birják ki, hogy harminc- negyven percet ne kommunikáljanak, ezért kérdezés nélkül is kifejtik a világ dolgairól a véleményüket. A politikusoknak nem ártana, néha közvetlenül is meghallgatni a fürdő vendégeinek okfejtését. Miért? Azért mert a vízben "azemberek" kendőzetlenül mondják el véleményüket és itt most nem okvetlenül a trágárságra gondolok, sokkal inkább a válogatás nélküli szavakra és azokból szőtt gondolatmenetre.

Tükörponty

Tóparton ma hentesmunka folyt. Az Őrségben született, mostanra anyányi méretűre fejlődött nyulat vágtam le. Két társa új konfortos helyre költözött, nyúl kastélyba. Térjünk vissza az áldozatra. Sárgarépás, babérleveles, lila hagymás pácba kerülnek a szép combok, gerinc darabok, mert vörösboros, gombaártásos vadas készül belőle, burgonya krokett körítéssel. Ezt követően tóparti halak kerültek a nagy vágódeszkára: friss méretes tükörponty és három kárász. A kárászokból és a ponyt fejéből farkából halászlé alaplé készül, hozzáadva fejenként egy egy halszelet és végül halászlé készül, majd egy egy szelet rántott ponty, hideg kruplisalátával adja majd az igazi ünnepi fő menüt.

Karácsonyra

Tópartra Karácsonyra az Őrségből hoztam fenyőt a mai napon. Reggel köd, délelőtt verőfényes nap, porcukor hó fogadott az Őrségben. A fenyő dús, formás piramis forma, friss, hiszen Jenci bácsival közösen vágtuk ki ma. Őrségben mindenkinek van karácsonyfa ültetvénye, ha nem neki, akkor a szomszédjának, komájának van egy kis fenyő telepítvénye. Az őrségi porta kertjében, már nálunk, nekünk is gyarapodnak a jövő karácsonyfái.

Tópart madarairól tanulunk folyvást. "A Madarak" tulajdonságaikról, magunkról is, környezetünk emberi karaktereiről, nagyon sokat megtudhatunk. A nagytehetségű Rábeszélés és a kisstílű Reménykedés címadó vállakozását egy - két óra alatt megismerhetjük, ha még nem ismernénk. A többrevágyó madarakat, egy sajátos együttműködési folyamat részeként, ráveszik Felhőkakukvár megépítésére. Érdemes ezt a madártani irodalmat is forgatni. Ez a nem mindennapi vígjáték, vitriolos paródia 2500 éves történet.

"Oh, légi fényes vár alapvetője,

Te nem tudod, mily becsben állsz, s mi nagy

E honban vágyás lent az embereknél.

Fog jőni mindjárt több mint tízezer,

Hozzád, ki szárnyat s görbe karmot kér:

Szárnyat teremts hát új polgáraidnak."

Arisztophanész: A Madarak

Mit kívánnánk, akkor ha annak teljesülését csak 70 év eleteltével lehetne megvizsgálni? Mit kívánnánk akkor, ha a kívánságok nem a mára, nem is holnapra, de még csak nem is az elkövetkező évekre vonatkoznának? Mit kívánunk, ha olyan időtávban gondolkodunk, hogy a kívánságok már nem ránk volatkoznak. Utódainknak kívánhatunk: "bort, búzát, békességet". Kívánhatunk egészséget, hosszú életet, sikert. (Azt hiszik az emberek, aki sikeres az boldog. A mások szemében sikeresek csillagok sokszor boldogtalanok, ellenben sok hétköznapi ember ha visszatekint munkás napjaira, rájön, hogy igen, akkor, azokban a tevékeny években boldog volt.) Kívánhatunk az országnak, a magyar nemzetnek, kívánhatunk az egész emberiségnek. Jó, rendben kívánjunk. Mi a helyzet a cselekvéssel? Mi az a három dolog, amit megtennénk a jövő érdekében?

Odysseus Kalypso-tól született iker fiai "hajós" nevet kaptak: Az egyik fiú neve Nausithoos. Jelentése gyors, gyorsan hazatérő.